2015. szeptember 11., péntek

#2 Sveti és a játékmaci -mibe keveredtem már megint


   Sinamoi lemerevedve nézett rám. Tudtam, hogy akar valamit, de nem akartam tudomást venni róla. Nem vagyok az a tipikus hős, sőt! Még az emberek is hidegen hagynak. Nem szorult belém túl sok empátia, nem érdekelnek sem a problémáik, sem a panaszaik. 
  Felvettem a táskámat a földről, majd a kijárat felé vettem az irányt. A hátamon éreztem a túlélők hideg tekintetét, s ismét bevillantak az Amerikában történtek. Megráztam a fejem, s vissza sem fordulva kimentem az ajtón. Átvágtam a bázis udvarán, és elindultam a tengerpart felé. Óvatosan néztem körbe, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő, lebaktattam a hosszú, fa lépcsősoron.
Mikor leértem, az egyik bungaló felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset, de nem engedett, így kénytelen voltam befeszíteni az ajtót. Bementem a házba, s furcsa hangot hallottam az egyik szobából. Fújtam egy nagyot, majd a hang iránya felé vettem az irányt. Végigjártam a szobákat, de nem találtam senkit. A hang tehát kívülről jött. Elégedetten dobtam le a táskámat, majd átkutattam a szekrényeket, valami használható dolog után. Nem sok mindent találtam, csak néhány szöget, egy mobiltelefont és egy másfél literes ásványvizet.
Leültem az ágy szélére, majd tenyerembe temettem az arcom. Megpróbáltam elmenekülni a felelősség elől, s most a pokolba kerültem.
Hátradőltem az ágyon, és meredten bámultam a plafont.

  Léptek zaja riasztott fel. Órámra pillantottam, ami szerint egy órát sikerült aludnom. Kezembe vettem a macsétámat, s körbenéztem mégegyszer. Most sem találtam senkit. Beballagtam a fürdőszobába, és megnyitottam a csapot. Alá tartottam a kezem, de egy csepp víz sem jött belőle. Úgyhogy kénytelen voltam elővenni frissen szerzett palackos vizemet, s azzal megmosakodni.
  Az arcomra tapadt alvadt vér, csak nagy nehézségek árán jött le, s ahogy a véres víz szépen lassan lefolyt a csatornába, úgy jöttek elő ismét az emlékek arról a napról.
Lelkiismeret
furdalásom volt a történtek miatt. S talán az sem lehet véletlen, hogy pont itt, a világ végén keveredek bele egy ilyen hihetetlen katasztrófába. Talán ez a büntetésem a tetteimért? Belenéztem a tükörbe, megtörölgettem az arcomat, és azon gondolkodtam, hogy mi is legyen ezután. Semmi kedvem nem volt visszamenni a túlélők közé, de rá kellett jönnöm, egyedül nem fogok boldogulni.

Pár perc elmélkedés után, arra az elhatározásra jutottam, hogy körbenézek a tengerparton, majd valamikor visszamegyek a többiekhez. Megráztam a fejem, erőt vettem magamon, és lenyomtam az ajtó kilincsét. Halk nyikorgás jelezte, hogy most már indulhatok, talán a végzetem felé.
Gyanús csend uralkodott a tengerparton. A tenger morajlásán, és az apró madarak füttyein kívül nem hallottam semmi mást. Mégsem éreztem biztonságban magam. Tudtam, hogy ezek a mutánsok itt vannak valahol, s arra várnak, hogy belekóstolhassanak Logan Carter húsába. Márpedig ha valamit nem szerettem volna, az az volt, hogy belém kóstoljanak. Védekezőn tartottam magam elé az éles szerszámot, és elindultam a tengerpart azon részére, ahol a legtöbb használható dolgot sejtettem. S csak reménykedtem benne, hogy nem lesz nagyobb baj. Tévedtem.

Csíkos napernyők, strand törölközők és félig leomlott homokvárak szegélyezték utamat. A trópusi szellő a halál bűzét lökte a képembe, s már csak álomnak tűntek a fűszoknyás lányok, akik érkezésemkor fogadtak.
Tettem néhány határozatlan lépést, majd lábaim belebotlottak valamibe. Már csak valamibe. Ugyanis egy széttrancsírozott torzó feküdt a lábaim előtt. Életében talán szép nő lehetett, - gondoltam - s hogy el ne hányjam magam, elfordítottam róla a tekintetem.
Végtelennek tűnő percekig battyogtam a parton, s szám teljesen kiszáradt. Innom kellett, de nem volt nálam semmi. Nem volt más választásom, elindultam egy újabb bár felé.
Bár rohadtul nem hiányzott az életemből a mutáns vadászat, tudtam, hogy most is lesz szerencsém eggyel - kettővel.
Körbenéztem, s tőlem jobbra, talán kétszáz méterre, megláttam amit kerestem. Ránéztem kezemben tartott fegyveremre, majd kifújtam a tüdőmben lévő összes levegőt, hogy aztán pár pillanat múlva megtöltsem azt, a tenger sós levegőjével. Összeszedtem minden erőmet, aztán elindultam a bár felé. Gondolkodni próbáltam, de nem ment. Nem mertem elkalandozni a gondolataimban, mert nem tudtam, honnan csaphat le legközelebb egy mutáns.
Hihetetlen, de addig, amíg oda értem, egy átkozott sem jött velem szembe. Benyomakodtam a bárpult mögé, és körbejártam a kör alakú építményt. Az épület háta mögött egy halott feküdt, hátát a falnak döntve. Feje enyhén balra bicsaklott, oldalából hatalmas darab hiányzott. Bőre ráncos volt, mintha nemrégen még a tengerben fürdött volna. A szaga azonban dögletes volt. Leguggoltam a szerencsétlen flótás mellé és átkutattam a nadrágja zsebeit. Öt dolláron kívül, csak a személyiét találtam nála. Patrick Gilligan, állt az okmányon, melyre rászáradt a vér. Már éppen álltam volna fel, mikor kinyíltak a szemei, földöntúli hörgés hagyta el a száját, majd pedig nekem ugrott.
 - A kurva életbe! - ordítottam rá, miközben próbáltam ellökni magamtól. Közben pedig macsétám után tapogatóztam, amit egy óvatlan pillanatomban tettem a földre.  Néhai Patrick barátom azonban cseppet sem szomorodott el attól, hogy hamarosan átsegít a túlvilágra. Szája habzott, s véres cseppek törtek elő belőle. Élettelen, hideg ujjait a karomba mélyesztette, én pedig csak remélni mertem, hogy lesz akkora lélek jelenlétem, hogy kiszabaduljak a szorításából.

  Minden izmomat megfeszítve álltam a mutánssal szemben, legutolsó elkeseredett pillanatomban egy jobb egyenest nyomtam az álla alá. Patrick hátratántorodott, nekem  pedig ez elég volt ahhoz, hogy felkapjam földön heverő fegyverem és neki essek. Nem tudtam milyét ütöm, csak azt éreztem, hogy ragacsos, bűzös folyadék fröccsen az arcomba.  Mire felocsúdtam, és végignéztem magamon, a néhai embertársam már darabokban hevert a homokban. Elborzadtam, és tudtam, ez már nem játék. Vagy ölsz, vagy meghalsz! Más lehetőséget nem tudtam elképzelni.

 Lihegve kapaszkodtam meg a bárpult kiálló peremében, és éreztem, hogy ömlik rólam a víz. A trópusi forróság, a sós tengeri levegő és az oszló tetemek bűze, nem tett valami jót az egészségemnek. De még ezekután sem gondoltam úgy, hogy vissza kellene mennem, a jajveszékelő bagázshoz. Messze, a part másik végén hosszú, a tenger felé nyúló stég húzódott. A stég mindkét oldalán egy - egy faház állt.  Valami azt súgta, az egyik ilyen házban biztonságban lehetek, talán, ha nem is sokáig, de egy darabig megfeledkezhetek a problémáimról. Elindultam a stég felé, de arra nem számítottam, hogy több mutánssal találkoztam itt, mint ezen a rohadt szigeten eddig bármikor. Kisebb - nagyobb csoportokba verődve várták legújabb áldozataikat. A fegyverem csorbulni kezdett, a nyél és a penge szinte teljesen elvált egymástól.

  De még ez sem tántoríthatott el attól, hogy a terveimet véghez vigyem. Egy teljes órámba telt, mire nagy nehezen elbotorkáltam a stégig. Amint rátettem a lábam a durva fa pallóra, abban a pillanatban hangos sikoltás hasította meg a csendet. A sikoltás üvöltésbe csapott át, és végre megláttam a hang gazdáját. Iszonyatos sebességgel rohant felém, karjaival eszeveszettül csapkodott, és valamiféle tárgyat tartott a kezében.  Meg voltam győződve arról, hogy csak egy megzakkant túlélővel van dolgom, aki kétségbe esésében mindenkiben mutánst lát. Barátságos mosolyt erőltettem az arcomra, és bátorítóan felé intettem. Megpróbáltam megnyugtatni, hogy én még élek, mielőtt szétveri a fejem a botjával. Azonban nem hogy megnyugtatni nem tudtam, hanem mikor közelebb jött vettem csak észre, hogy bizony egy mutánssal van dolgom. Egy átkozott, továbbfejlett zombival, akinek már fegyvere is van. Már egészen közel ért, mikor szétesett fegyveremmel nagyot suhintottam, és egy mozdulattal sikerült elválasztani a fejét a nyakától. Fegyverem pedig darabjaira esve terült el a stég deszkáin.
  Ott álltam fegyver nélkül, egy lefejezett mutáns társaságában, aki életében talán szép nő lehetett. Rózsaszín bikinijén vöröröses foltok éktelenkedtek, vállára erősített lépésszámlálója még mindig csipogott. Lehajoltam hozzá, majd kifeszegettem a kezében tartott szöges deszka darabot. Nem megyek vele sokra, de talán elég lesz ahhoz, hogy ne haljak meg. Legalábbis addig ne, amíg ki nem találok valamit. Tovább folytattam az utamat a stég vége felé. Közben folyamatosan a terepet pásztáztam, zombik után kutatva. Jó ötven métert tehettem előre, mikor a stég kiszélesedett, s már két felé lehetett menni; egyenesen, vagy jobbra. Úgy döntöttem, bármi is vár rám, egyenesen megyek tovább. Hangtalanul lopakodtam, de nem számítottam arra, hogy lábam alatt leszakad egy darab palló, majd hangos csobbanással a tengerbe landolt. A csobbanásra ismét felhangzott a sikoltás, és a palló dobogásából tudtam, hogy legalább öt mutáns száguldozik utánam. Nem akartam és nem is tudtam harcolni, ezért rohanni kezdtem a stég vége felé. Arra gondoltam, ha jobbat nem tudok kitalálni, beugrom a tengerbe. Mikor már éreztem az egyik mutáns ujjait a vállamon, hangos reggie zenét hallottam az egyik bungalóból.
A kis fa házhoz vezető utat szekrényekkel, fotelekkel és dobozokkal barikádozták el.  Átszökkentem a dobozokon és ahogy ugrottam le, a túloldalon megcsúszott a lábam, és elvágódtam a padlón. Könyökömet felhorzsolta az érdes fa és szépen csöpörészett belőle a vér.

Visszanéztem a barikádon túlra, s örömmel konstatáltam, hogy támadóim nem tudnak utánam jönni. Elvigyorodtam, és arra gondoltam, hogy ennél már csak jobb lehet... tévedtem.

A reggie zene egyre hangosabb lett, és végre megláttam a faházikót is, ahonnan szólt. Közelebb mentem, s láttam, hogy az ajtaja tárva-nyitva van. Bent egy magas, szőke nő a zenére rángatta magát, közben megtébolyodott módjára röhögött. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez is egy nyomorult zombi fészek és már felkészültem arra is, hogy kinyírjak odabent mindenkit.
A nő meglátott, és felém nyújtotta a karjait.
- Szépfiú ... hehehe... Gyere ide Svetihez! Sveti szeret téged! Hehehe... Sveti mindenkit szeret! - hebegte, majd tovább riszálta magát.
Gondoltam bemegyek, s körülnézek. Abban bíztam, hogy találok valamit, amit fegyverként használhatok.
Bent a házban öt embert láttam, négy nőt és egy férfit. A férfi a fürdőszobában ült, a vécé kagylót szorosan magához ölelve, mellette injekciós tűt, kanalat és gumi szalagot láttam. Egy drogtanyára bukkantam. Mondjuk gondolhattam volna, mivel a házat körül lengte a fű szaga.
A nők közül egy, az ágyon feküdt, kezei és lábai az ágyhoz voltak kötve. Meg voltam győződve róla, hogy mutáns lett, s így próbálják visszatartani, de tévedtem. A mögé állított kamera és a szex kellékek ráébresztettek a dolgokra. Milyen helyre keveredtem már megint?
Normális körülmények között, talán még örültem is volna ennek a helynek, most azonban elborzasztott. Itt van öt ember, akinek fogalma sincs mi van odakint, és úgy élik kicsapongó életüket, mintha mi sem történt volna.
A szoba másik sarkában egy fiatal csaj ült, térdein átkulcsolta a kezeit és fel-le himbálózott. Közben pedig morgott valamit az orra alatt. Svetin kívül már csak egy nő volt. Ő is fiatal volt, kezében vodkás üveget tartott, s időnként jó nagyot húzott belőle.
Már éppen azon voltam, hogy elveszem tőle az üveget, hogy leöblítsem az idevezető utam porát, mikor Sveti elém lépett, megragadta a karom és ráncigálni kezdett.
- Szépfiú! Hehehe... Sveti nagyon szereti a pezsgőt! Hehehe... az a sok buborééék, csiklandozza Sveti hasikáját! Hehehe... szépfiú hozzál Svetinek pezsgőt! Sveti nem tud pénzt adni... mert... hehehe.... füvecskét vett belőle.... szép zacskó füvecskééét!
- Te jó ég! - masszíroztam meg a homlokomat. - Figyelj ide kisanyám! Odakint szinte mindenki halott! Aki meg nem halott, az mutáns! Mégis honnan a faszomból hozzak neked pezsgőt?
- Sveti ad érte neked gyémántokat! Attól a hehehe... fekete szépfiútól kaptam egy táskában! Ha hozol nekem pezsgőcskét hehehehehe.... adok neked ilyet!
Kihúzott egy hatalmas sporttáskát és kicipzározta azt. A táska tele volt gyémántokkal és készpénzzel, valamint egy hosszú nyelű, éles karddal.
- Sveti! A kardot add nekem, hozok cserébe neked pezsgőt!
- Vidd el! Svetinek csak pezsgő kell és fűűű! Sok...
A himbálózós csaj sikoltása Svetibe fojtotta a szót. Kikaptam a táskából a kardot, és odaugrottam a lányhoz, aki folyamatosan sikoltozott.
- Teddy! Teddy! TEDDY! - ismételgette egymás után. - Eltűnt a kisfiam! Úgy hiányzik!
A kisfiú szó hallatán összeszorult a szívem. Ha egy kisgyermek bolyongott egyedül a szigeten, már tuti halott. Leguggoltam a lányhoz, akit kábé húsz évesre saccoltam és megfogtam a vállát!
- Mikor láttad Teddyt utoljára?
- Három napja! Édes kis fiam....
- Mégis hol? - erősködtem, azzal a szándékkal, hogy segítek megkeresni a gyerekét.
- A szekrénybe tettem! Fent a szálloda melletti lakásba! Ott volt Jessica is! És nem tudtam foglalkozni vele, ezért betettem a szekrényembe!
- A gyerekedet betetted a szekrénybe? - értetlenkedtem - De miért?
- Mert nem volt rá szükségem! - mondta, de olyan volt, mintha nem lett volna tudatánál. Valószínűleg drog hatása alatt áll. - Pedig olyan aranyos a pofikája! És olyan selymes! Megkeresed nekem az én Teddymet? A macikámat.
- Állj! Teddy egy gyerek? Vagy mi?
- Teddy a kisfiam! Az én kis macikám! Még anyukámtól kaptam karácsonyra!
- Kaptad? - ekkor esett le a tantusz. Teddy egy plüss medve. Én meg már segíteni akartam!

Felkaptam a polcról egy üveg vodkát, kezembe kaptam a kardom, és úgy döntöttem, hogy visszamegyek a többiekhez. Persze megígértem a lányoknak, hogy megkeresem Teddyt és hogy pezsgőt is szerzek, de legszívesebben felgyújtottam volna a bungalót a fenébe.
- Sveti szereti a pezsgést! Várlak szépfiú! - integetett utánam a kábult nő, majd felhangosította a zenét. 
Arra gondoltam, leugrok a stég végéről és a tenger felől megyek a partra. Ezt azonban több okból is elvetettem...



2015. augusztus 22., szombat

#1 Találkozás



     Csípős, rettenetes bűzt éreztem, majd lassan kinyitottam a szemem. Egy fából készült bungalóban találtam magam, és egy nagydarab fickó térdelt mellettem. Feltápászkodtam a földről, és körülnéztem. Az apró bungalóban nagyjából tizenöten kucorogtunk. Volt aki sírt, volt aki káromkodott, s voltam én, aki azt sem tudta, hogy mi a fene történt. 
- Már azt hittem, feldobtad a pacskert! - vigyorgott rám a nagydarab hapsi, közben pedig felém nyújtotta a kezét. - Sinamoi! John Sinamoi!
Kelletlenül fogtam kezet vele.
- Logan Carter! Megtudhatnám, hogy mi a pokol történt itt?
A bungalóra síri csend ereszkedett, mindenki értetlen tekintettel nézett rám. Olyan volt, mintha alapvető műveltséghez tartozó kérdést nem tudtam volna. Végül Sam B. sztárvendégünk törte meg a csendet.
- Kibaszott zombik! Az egész sziget egy telibe rakott zombi tanya lett! - mondta irodalmi nyelven. - Úgyhogy nagy szarban vagy cimbora!
- Én? Miért, ti talán nem itt vagytok? - mutattam körbe. - Milyen zombikról beszélsz? Olyanok csak a filmekben vannak!
- Nem zombik ezek! - mondta a japán recepciós lány. - Mutánsok!
- Mer' az nem ugyanaz? - háborgott a feka hústorony.
- Az most teljesen mindegy, hogy mik ezek! Elsősorban ki kéne találnunk, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Itt nem maradhatunk ennyien! - nyomakodott előre egy néger nő. 
Szótlanul álltam a fal mellett, karba tett kézzel és az összegyűlt tömeget pásztáztam. Biztos voltam benne, hogy ez a maroknyi ember nem lenne képes túlélni, még egy influenzát sem. Sinamoi mellém lépett s vállamra tette a kezét.
- Nekem van egy ötletem! Van egy fa lépcső a bungalótól kétszáz méterre. Ha azon felmész, találsz egy életmentő állomást. Onnan szoktam nézni a strandolókat. Ha sikerülne feljutni oda, és nem lennének ott mutánsok, elég nagy lenne mindannyiunknak!
- És mégis mit vársz tőlem? - ripakodtam rá. - Ha neked ennyire fontos, akkor menj el, és csináld meg magad!
- Gyáva szar! - röhögött fel a méltán elismert Sam B. - Majd én felmegyek! Ez a kis nyomorék, még egy legyet sem lenne képes megölni!
Nem akartam balhét, így csak elegáns mozdulattal felnyújtottam középső ujjamat és Sinamoi felé fordultam.
- Legyen! De mégis mivel lehet megölni ezeket? Mert abban biztos vagyok, hogy attól nem tűnnek el, ha szépen megkérem őket!
- Erre szükséged lesz! - vigyorgott, majd a kezembe nyomott es jókora fa husángot. - Sam B, Purna, Xian és Logan! Sok szerencsét!
- Mi? Ezek is velem jönnek? Nem fogok kislányokat pesztrálni! - háborogtam. Már csak két nő hiányzik, akik azért siránkoznak, mert letört a körmük.
- Nők vagyunk! - taszított oldalba  a feka csaj, aki valószínűleg Purna lehetett. - S hidd el, meg fogsz lepődni!
- Arra befizetek! - legyintettem egyet, s lemondóan kinyitottam az ajtót. - Hölgyeim, fáradjanak előre.

    Kilépve, a strandon találtam magam. Nem tudtam elképzelni, hogy miért pont ide hoztak a szállodából. Mert azt azért nem gondolnám, hogy ez volt az egyetlen biztonságos pont a szigeten.
Az "elit alakulatunk" elindult megkeresni a fa lépcsőt, ami a biztonságos tábor felé vetetett. Mondjuk nem engem. Én az első adandó alkalommal, itt hagyom őket a fenébe.
Alig tettünk meg ötven métert, mikor az egyik napernyő alatt, egy hullából vígan lakmározó mutánst vettem észre.
- Azt a rohadt életbe! - mondta Sam B, amikor észrevette azt. - Mi a szar ez?
A kérdés jogos volt, és én is kíváncsi lettem volna rá. A japán cicababa közben végigfutott tűsarkú topánkájában a fa pallón. A hangra barátunk abbahagyta  a falatozást, és feltápászkodott, majd totyogva, két karját maga elé tartva elindult felénk.
- Kössz a mutatványodért! Igazán értékelem! - mondtam Xiannak, még meg is tapsoltam.
Válaszra nyitotta a száját, de már ideje nem maradt rá, hogy mondjon is valamit. A szörny már veszélyes közelségbe ért, s kénytelen voltam a tettek mezejére lépni. Erősen megmarkoltam a husángomat,  majd teljes erőmmel fejbe vágtam a manuszt. Arcomat beborította a vér, de a mutáns legalább megdöglött. Legalább is ezt gondoltam addig a pillanatig, még ismét  fel nem állt.
- Mi a szar? - kérdeztem, majd még kettőt hármat ráütöttem, persze csak emberbaráti szeretetből. A mutáns már nem mozdult meg, nem hörgött tovább. Leguggoltam mellé, s átnéztem a zsebeit. Kivettem belőle ötven dolcsit, majd felálltam, a pénzt pedig a zsebembe gyűrtem. Megtörölgettem a homlokom, majd vigyorogva a többiek felé fordultam. - Egy!
Sam B pacsira emelte a kezét, a lányok pedig karba tett kézzel, undorral az arcukon nézték az ünneplésünket.
- Most mi van? - kérdezte flegmán Sam B - Csak a halott mutáns a jó mutáns!
A lányok megcsóválták a fejüket, s tovább indultak. Mi pasik, pedig versenybe kezdtünk. Száz dolcsi annak, aki a táborig a legtöbb dögöt nyírja ki.



  Tovább mentünk a parton, és töménytelen mennyiségű mutánst láttunk mindenütt. Fejem sajgott, gyomrom égett és mindent megadtam volna azért, ha magaménak tudhatnék pár korty töményet. A közelben megláttam egy bárt, s biztos voltam benne, hogy ott találhatok némi alkoholt. Elindultam, a többiek pedig tovább keresték a lépcsőt. Soha nem láttam még annyi halottat, mint amennyi a bár körül hevert. A biztonság kedvéért, mindegyikre ráütöttem egyet, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy egyik sem akar felzabálni, bementem a bárpult mögé, s keresgélni kezdtem valami kedvemre való piát. Levettem a polcról egy üveg rumot, letekertem a kupakját, majd nagyot kortyoltam az édes italból. Még le se nyeltem, mikor valami megütötte a tarkómat. Megfordultam, s egy mutáns kezdte püfölni a fejemet. Mivel a kezdetleges fegyverem a bárpulton pihent, kénytelen voltam a rumos üveggel fejbe vágni. Nem mondhatnám, hogy nagy sebet ejtettem rajta, így kivettem a zsebemből az öngyújtómat, s meggyújtottam azt. A mutáns azonban nem akart megdögleni. Lángolt, de csak jött és nem úgy nézett ki, mintha megadná magát. Felkaptam a földről egy evezőlapátot, s elkezdem ütni vele. Nem volt könnyű menet, de végül csak megdöglött.
- Kurva anyád! - köptem egyet, majd egy újabb üveg alkohollal és husángommal együtt, elindultam a többiek után.

   - Ezt nem hiszem el Logan! - bokszolt a karomba Xian. - Képes voltál egy üveg pia miatt kockára tenni az életed?
- Mit idegeskedsz? Az én életem! Azt csinálok, amit akarok! Vagy akarsz tőlem valamit cica?
- Szeretnéd mi? - nézett rám megvetően. - Én csak a küldetésünk sikeréért aggódom!
Rákacsintottam, majd elindultam előre. Végre megtaláltuk a lépcsőt, úgyhogy egy fokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy otthagyjam ezeket a balfaszokat. Amint felértünk a lépcsőn, csalódottan konstatáltam, hogy itt is tele van minden mutánsokkal. Volt vagy egy tucat belőlük.
- Akkor előre! - adtam ki a határozott parancsot, majd megforgattam a kezemben lévő, jobb napokat is megélt husángomat.
Hihetetlennek tűnt számomra, hogy legalább négyet kell ráverni, hogy nyugton maradjon.
- Hat! - rikkantott egyet Sam B, és vigan püfölte tovább a mutánsokat.
Xian egy parányi tőrrel, még Purna egy vascsővel püfölte egykori embertársainkat. Nekem persze megint egy testesebb példány jutott, ráadásul a botom is kezdte felmondani a szolgálatot. Alig csaptam vele kettőt a mutáns fejére, a husáng kettétört, és én ott maradtam fegyvertelenűl.
- Sam B! Dobj már ide valamit, amivel kinyírhatom a rohadékot! Eltörött ez a szar!
Ő azonban meg se hallotta kérésemet, így kénytelen voltam a puszta öklömmel harcba szállni a kövér döggel. Úgy ütöttem, ahogy csak tudtam. Ekkor bevillant az a kép, amikor otthon, még Amerikában, neki estem annak a szerencsétlen flótásnak. Egy pillanatra tántorodtam csak el,  ez mégis elég volt ahhoz, hogy nekem rontson. Rám vetette magát, és csak hihetetlenül nehezen tudtam lerázni magamról az átkozottat. Egy jól irányzott balegyenessel ellöktem magamtól, mikor aztán a földre zuhant, ráugrottam a fejére. Szemeiből, és szájából vér kezdett szivárogni, de még mindig mozgott. Nem volt más választásom, így addig rugdostam szerencsétlent, amíg ki nem lehelte a lelkét.
Mikor megbizonyosodtam, hogy megdöglött új fegyverután néztem. Hirtelenjében nem találtam semmit, így a közeli padról téptem le egy deszkát. A deszka elejéből szögek álltak ki, így ez már most erősebb fegyvernek tűnt elődjénél.

Mikor Xian is abbahagyta áldozata kaszabolását, elismerően füttyentettem egyet.
- Hát lányok! Nem vagytok semmik! - mondtam, majd gyorsan hozzátettem. - De a jótól még, igen messze vagytok!
- Logan! Menj az anyádba! - morgott Purna, s őszintén meglepődtem azon, hogy egy nőnek ilyen mondat hagyja el a száját!
- Mikor induljak? - kérdeztem, felhúzott szemöldökkel, majd a drótkerítéshez sétáltam.
Masszívnak tűnt, alul is, és felül is acél sodronnyal megerősítve. Reméltem, hogy bent már nem lesz ennyi mutáns, de a legjobban annak örültem volna, ha egyáltalán nincs bent senki.
Erőt vettem magamon, majd a vaskapuhoz sétáltam, és egy perc birkózás után, a kapu engedelmesen kinyílt. Magam elé tartottam a deszka darabot, aztán hangtalanul intettem a többieknek, hogy jöjjenek utánam.
Legnagyobb meglepetésemre, a terület tiszta volt. Egyetlen egy átkozottat sem láttam, így már a zsebemben éreztem a győzelmet. Gondolatban már végigjátszottam, hogy kinyitom az épület ajtaját, lemasírozok a partra, felhozom a túlélőket, aztán lelépek. Ezek meg bohóckodjanak úgy, ahogy akarnak!
Fantasztikus elképzeléseimet, egy üvöltés foszlatta szerte. Mély, földöntúli, hörgő üvöltés volt. Talán haldokló oroszlán utolsó, elkeseredett üvöltéséhez hasonlított. Bár még soha nem láttam haldokló oroszlánt!
- Ez meg mi a franc volt? - Kérdezte kikerekedett szemekkel Xian. - Van odabent valami?
- Nem cica, nincs odabent senki! Te most a gyomromat hallottad korogni! - hülye kérdésre, hülye választ kapott.
- Logan ez a tiéd! Én már kilenc köcsögöt küldtem a túlvilágra! - lihegett Sam B - Mára már elég volt a mókából!
- Nem képzeled, hogy azt, ami ekkorát üvölt, majd én egyedül nyírom ki! Ehhez kellünk majd mind a négyen!
Odasétáltam a kapcsolótáblához, és eltekertem, megnyomkodtam, megütögettem rajta mindent, abban a reményben, hogy valami csak fog történni. Történt is! Az automata ajtó megnyekkent, majd szépen lassan kettényílt előttünk. Az ordítás ekkor megismétlődött. Hátratántorodtam, mert nem akartam én lenni az első hulla négyünk közül. A szétnyíló ajtó mögül lassan kibotorkált egy két méter magas, és legalább száz kilós drabális állat. Felmértem az erőviszonyokat, s arra jutottam, hogy nekünk fütyültek. Vagy fájdalmas kínhalált halunk, vagy megszaporítjuk a mutánsok számát ezen az elátkozott szigeten.
A nagydarab zombi szerű izé, még életében sem lehetett valami szemet gyönyörködtető atomfizikus, de ebben az állapotában rosszabbul nézett ki, mint valaha.
Amint kiért az udvarra, mázsás pofonokat kezdett osztogatni, elsősorban a levegőnek, majd mellkasát csapkodva üvöltött egyet.
- Melyikőtök megy oda először? - kíváncsoskodott Xian, miköben vadul szorongatta mikroszkópikus tőrét.
Egymásra néztünk, de egyikünk sem mutatott hajlandóságot a megmozdulásra. Végül én voltam az, aki az első ütést rámérte a mutánsra. Az csak nyögött egyet, s tovább fojtatta az ordítást. A többiek is elkezdték felváltva ütni, de mintha meg sem kottyant volna neki.
A kerítéshez támaszkodva vártam, hogy visszatérjen belém az erő. Elővettem a parton zsákmányolt piát, lecsavartam a kupakját, és nagyot kortyoltam belőle. Ahogy az alkohol átjárta a testemet, úgy kezdett visszaszállni végtagjaimba az erő. Még egyet kortyoltam, majd még egyet, s mire az üveg kiürült, legyőzhetetlennek éreztem magam. Nekiiramodtam, s egy hatalmas suhintással beleállítottam a szöges deszkát az ocsmány szörny fejébe. A kiömlő vér ismét az arcomba hullott, de nem úgy tűnt, hogy bármit is ért volna. Megrázta magát, majd hatalmas ütéssel köszönte meg, hogy része lehet az életemnek. Én pedig, immáron sokadszorra, a földre estem. Miközben megpróbáltam újra talpra állni, megpillantottam egy macsétát, amivel a boldogabb napokon kókuszdiót hasogattak ketté. Elbotorkáltam odáig és felvettem az éles fegyvert.
Immár a világ urának éreztem magam, határozottan lépdeltem a mutáns felé, majd megpróbáltam levágni a karját. Örömmel láttam, hogy tervem bevált, és végre közelebb kerültem a szabadságomhoz.
Negyed óra küzdelem után, sikerült végre megölni azt az átkozottat. Bementünk az Életmentő Központ ajtaján, s végigjártuk azt. El sem tudom mondani, mennyire örültem annak, hogy nem találtunk semmi mást a központban, csak gyógyszereket. Semmi mutáns, semmi vér. Már csak egy dolog volt hátra, mégpedig az, hogy értesítsük a többieket, hogy szabad a terep.
Mivel nekem tele volt már a tököm az egésszel, így Xian és Purna indult vissza a többiekért.
Fél óra múlva, már az összes túlélő ott nyüzsgött körülöttem, és dicshimnuszokba foglalták a nevemet.
- Köszönöm a segítséget! - veregette meg a hátam Sinamoi - Nagyon jó csapat vagytok!
- Na jó! Pont leszarom az ömlengésedet! Én megtettem, amit megtettem! De innentől kezdve el lehet engem felejteni! - adtam tudtára a véleményem. Az arckifejezéséből ítélve, nem erre a reakcióra számított.

2015. augusztus 21., péntek

Prológus

 

    Egy amerikai futball sztár élete a csillogásról, a hírnévről és a pénzről szól. Az én pályafutásom is így kezdődött. Mindenem megvolt, amit csak akartam. Nők, autók, féktelen bulik. Nem akarok hazudni, így bevallom, élveztem. Élveztem az életem minden egyes percét, egészen mostanáig. 

Az őszintét megvallva, sosem vetettem meg a jó piát, s a mai napig sem teszem. Csak sajnos, nem tudom, hogy hol a határ. Egy ilyen átdorbézolt éjszaka után tettem meg azt, amit soha nem lett volna szabad. Annyira megvertem valakit, hogy kómába esett. 

Logan Carter vagyok, egy utolsó senki. Egy féreg, aki megvert valakit pusztán azért, mert részeg mámorában jó ötletnek találta. 

Talán, ha akkor másként cselekedek, más lett volna az életem. Élvezhettem volna azt, maradhattam volna a nagy Carter, aki hetes mezben rúgja a bőrt. Bizonyítékot ugyan nem találtak ellenem, sőt még a nevem sem került szóba, mégis jobbnak láttam továbbállni. Elmenni valahová, ahol talán nem ismernek meg. Bárhol máshol, csak ne kelljen még egyszer végigmennem azon az utcán, ahol...

Egy szórólapon láttam meg Banoi szigetét, s miért ne alapon elindultam. Hajóval érkeztem a gyönyörű, fehér homokos tengerpartra, ahol fürdőruhás csajok ujjongva fogadták az érkezőket.  Mivel mindig is a kényelem híve voltam, a Royal Palm Hotelben foglaltam szobát.

A szobámba érve, ledobtam a cuccaimat a padlóra, és elővettem a táskámból egy nagy üveg Whiskeyt. Nagyot kortyoltam bele, mikor kopogtattak az ajtómon.
A szoba szerviz volt, az esti avató buli részleteit ismertette velem. Mivel nem volt jobb dolgom, s inni a parton is lehet, úgy döntöttem, hogy elmegyek.

Már sötétedett, de a hőség még mindig tombolt. Első utam a bárhoz vezetett, ahol is magamhoz vettem némi alkoholt s belevetettem magam az éjszakába.
A hangulat fokozódott, s akkor ért a tetőfokára, mikor megérkezett a sztárvendég. Őszintén szólva, én méga legnagyobb jóindulattal sem neveztem volna sztárnak, de lehet, hogy itt az. Egy fekete, kigyúrt rapper férfi állt a színpadra, s egy egész jó számot kezdett előadni.
"Who do you Woodo bitch" refrénje, visszavonhatatlanul beleivódott az agyamba.

A tömegben rengeteg jó csajt láttam, de legjobban mégis a recepciós csajra emlékszem. Valami japán bige, olyannal még úgy sem voltam. Nem baj, majd kipróbáljuk az ázsiait is. 
Miközben gondolatban már a csaj ruháit szaggattam le, nekem jött valami részeg fószer. 
- Mi a faszt csinálsz öreg? - üvöltöttem oda neki, de mit sem hallott az már belőle. Szerencsétlen, úgy berúgott, hogy még a színpadra is felmászott. Persze a méltán híres Sam B. rapper úr, nem hagyta annyiban a dolgot, s elegáns mozdulattal lelökte onnan, egyenesen egy fekete csajra.

Az éjszaka jó hangulatban telt. Annyira, hogy azt sem tudom, hogyan jutottam vissza a szobámba. Reggel aztán sajgó fejjel és szörnyen másnaposan ébredtem. Kivettem a fiókból néhány szem fájdalom csillapítót s leöblítettem őket néhány korty sörrel.

Még jóformán fel sem ébredtem, mikor sikoltást hallottam a folyosóról. A hang irányába kaptam a fejem, de nem érdekelt. Biztos jó oka volt sikítani.
Mivel a gyomrom kilencven százaléka alkoholból állt, felhívtam a recepciót, hogy kaját hozassak. Azonban nem vette fel senki a telefont, még többszöri próbálkozás után sem. Aztán a sikoltás megismétlődött.

Fogtam magam, és elindultam magamnak kaját szerezni, de amint kinyitottam az ajtót, kirázott a hideg.
Az ajtóm előtt egy megcsonkított, véres hulla feküdt. Kezében egy tűzoltó baltát tartott.
- Azt a kurva...- kaptam a számhoz, mivel a Whiskey és a Tequila összevesztek a gyomromban, s valamelyik költözni akart.
Első gondolatom az volt, hogy valami pszichopata garázdálkodik a hotelben, így kifeszítettem csóri kezéből a baltát, s magammal vittem. Azért reménykedtem benne, hogy nem kell használnom.

Alig tettem néhány lépést előre, ismét hullákba botlottam. Kavargott a gyomrom, szédültem, de azonnal ki akartam jutni onnan. 
Ekkor megszólalt a hangos bemondó.
- Haver, ha élni akarsz, gyere a bejárathoz. Mondom merre kell menned. 
Érthetetlenül néztem körbe, majd magamra mutattam.
- Igen te, te idióta! Gyerünk.

Elindultam és arra mentem, amerre a hang irányított. Csak remélni mertem, hogy nem a gyilkos kitárt karjaiba sétálok bele. Arra azért volt eszem, hogy a folyosón heverő táskákból kiszedegettem a pénztárcákat, úgyhogy ha fizuetnem kell az életemért, nem az én pénzem fogy. 

Jó, ez szemét dolognak tűnhet, de akik otthagyták, valószínüleg már halottak. Tíz perc kanyargás után, végre megláttam a kijáratot, Sam B-t, s egy másik nagydarab fószert. Elindultam feléjük, mikor furcsa hörgést hallottam a hátam mögül.
Megfordultam, s egy undorító, véres emberi lény kullogott felém kinyújtott kezekkel. Aztán még, vagy húsz másik követte.
- Mi a franc! - Ordítottam, s baltámat védekezően magam elé tartottam.
A hörgő horda egyre közelebb jött hozzám, s nem tudtam mit csináljak. Ekkor hirtelen nagy ütést éreztem a tarkóm tájékánál, s onnantól se kép, se hang.